A Perfekcionizmus Tükör Palotája

Évekig éltem egy tükörpalotában, melynek falait a perfekcionizmus jeges lehelete fújta tökélyre. Minden egyes csempéje azt visszhangozta: "Nem vagy elég jó! Légy jobb! Légy tökéletes!" Őrült hajsza volt ez a soha el nem érhető ideál után. A hajnalok kemény munkával indultak, hogy a napok szürkülete már az elégedetlenség árnyait fesse a tükrökre. A hibák? Azok repedéseket ütöttek a fényes felületen, és gyötrelmes kényszerrel javítottam őket, míg a palota szinte teljesen valótlan lett.

Aztán egy nap, mikor már a palota ragyogása vakított és fullasztott, megrepedt egy tükör. Nem a tökéletlenség miatt, hanem mert egyszerűen eljött az ideje. Mögötte pedig nem a semmi tátongott, hanem egy apró repedés a valóságban, melyen át a valóság szelíd fénye szűrődött be. Éreztem, hogy kiléphetek a tükrök fogságából, ha van elég bátorságom ehhez. A kinti világ nem volt tökéletes. Tele volt karcolásokkal, göröngyökkel, és homályos foltokkal. De szabad volt, és igazi. A tükörpalota helyett a valóság kertje várt rám, a tökéletlenség gyönyörű, illatos virágaival. Azóta a kertben sétálok, és hagyom, hogy a napfény megérintse a bőröm, anélkül, hogy a tükrök torz képmásán kellene látnom magam.