A Ragaszkodás Fekete Gyökerei

Megint elengedtem valamit, amihez azt hittem, örökké ragaszkodni fogok. Furcsa érzés ez, mintha egy darabom szakadt volna le, mégis... nem érzek fájdalmat. Inkább egyfajta ürességet, amit a megkönnyebbülés szele jár át. Mintha egy súlyt vett volna le rólam valaki, amit észre sem vettem, hogy cipeltem. A ragaszkodás alattomos dolog. Nem veszed észre, hogy gyökeret ereszt benned, lassan, szinte észrevétlenül fonja be a szívedet. Aztán, amikor el kell engedned, amihez ragaszkodsz, hirtelen szembesülsz a gyökerek mélységével és erejével. De miért ragaszkodunk? Talán a félelem miatt. A félelem, hogy valami jobb nem jön helyette. Vagy a megszokás, a komfortzóna biztonsága, ami megakadályozza, hogy új távlatok felé induljunk. Ma mégis azt érzem, ez a gyökérszakadás egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy új magokat ültessek el, olyanokat, amelyek fényre vágynak, nem pedig a sötét föld alatt rejtőznek. Persze, a fekete gyökerek nyomai ott maradnak, emlékeztetve arra, hogy a ragaszkodás béklyó, nem pedig szárny. De most már tudom, hogy elengedni nem veszteség, hanem felszabadulás. És ebben a szabadságban új élet sarjadhat.