A Ragaszkodás Fekete Obszidián Sziklái

Valahányszor egy kapcsolat véget ér, legyen az baráti, szerelmi vagy családi, a lélek egy mély, sötét barlangba zuhan. Ez a barlang a ragaszkodásé, melynek falait fekete obszidián sziklák borítják. Ezek a sziklák élesek, hidegek és visszatükrözik a múlt fájdalmát. Mindegyik szilánk egy-egy emlék, egy-egy kimondatlan szó, egy-egy beteljesületlen vágy.

Sokáig kapaszkodunk ezekbe a sziklákba, mert félünk a mélységtől, félünk a változástól, félünk az ismeretlentől. Azt hisszük, ha elég erősen tartjuk magunkat, megakadályozhatjuk a zuhanást, megakadályozhatjuk a változást. Pedig a valóság az, hogy minél jobban kapaszkodunk, annál mélyebbre vágják a sziklák a kezünket, annál jobban érezzük a fájdalmat.

Aztán egy nap, valahol a mélyben, megpillantunk egy apró fényfoltot. Ez a fény a reményé, a megújulásé, a szabadságé. Ekkor ráébredünk, hogy a kapaszkodás nem ment meg, hanem fogva tart. El kell engednünk a sziklákat, el kell engednünk a múltat, hogy szabadon zuhanhassunk a fény felé. A zuhanás fájdalmas és ijesztő, de a végén, a fényben, megtaláljuk a békét és a szabadságot. Megértjük, hogy a ragaszkodás nem szeretet, hanem félelem. És hogy a szeretet az elengedés művészete.