A Ragaszkodás Fekete Obszidián Sziklái

Olyan régóta kapaszkodom. Mintha egy meredek, fekete sziklafalba kapaszkodnék, körmeim véresre dörzsölődtek, izmaim remegnek a fáradtságtól. Látom a völgyet, a lenti, zöldellő mezőt, ahol táncolhatnék a napsütésben, de nem engedem el. Nem engedem el, mert mi van, ha zuhanok? Mi van, ha odalent még rosszabb vár rám? Ez a félelem szögezi a kezeimet a sziklához. Ez a ragaszkodás, ami már nem szolgál engem.

Régen védelmet nyújtott. Volt egy idő, amikor ez a szikla az egyetlen biztos pont volt az életemben, egy kapaszkodó a háborgó tengeren. De a tenger lecsendesedett, a nap kisütött, és a szikla már csak egy börtön. Egy fekete obszidián börtön, ami elzár a könnyedségtől, a szabadságtól, a valódi élettől.

Aztán meghallok egy hangot, belülről. Suttog, szelíd és határozott: "Engedd el." Könnyű azt mondani, gondolom, de a félelem még mindig ott van, a gyomromban görcsbe rándul. Aztán a hang ismétli: "Engedd el. Bízz. Bízz magadban, bízz az életben."

Lassan, bizonytalanul engedem el az egyik kezem. A szédület pillanata, a zuhanás félelme… aztán érzem, hogy a szél a szárnyaim alá kap. Nem zuhanok. Repülök. A szikla, a ragaszkodás súlya lehullik rólam, és végre szabad vagyok. A fekete obszidián sziklák már csak távoli emlékek, a tanulság emlékművei az ég alján.