A Ragaszkodás Fluorit Labirintusa

Volt egyszer egy kertész, aki híres volt a rózsáiról. Éveket töltött azzal, hogy nemesítse, gondozza őket, minden egyes virágnak megadva a kellő figyelmet. Egy napon egy különösen gyönyörű rózsa bontott szirmot, a legszebb, amit valaha látott. A kertész szíve megtelt büszkeséggel és szeretettel. Annyira féltette, hogy nem engedte, hogy mások megcsodálják, nehogy valaki kárt tegyen benne. Nem vágta le, hogy másokat is megörvendeztessen vele, nem adta el, hogy más kertekben is virágozhasson. Őrizte, mint egy kincset, a saját titkos gyönyörűségét.

Ahogy teltek a napok, a rózsa elkezdett hervadni. A kertész kétségbeesetten locsolta, táplálta, de a virág egyre csak vesztett a szépségéből. Végül, szívszorító fájdalommal, a kertész látta, ahogy a rózsa szirmái lehullanak. Akkor értette meg, hogy a ragaszkodás, a félelem elveszíteni azt, amit szeretünk, néha pont azt pusztítja el, amit a legjobban óvni szeretnénk. A rózsa szépsége nem abban rejlett, hogy birtokolta, hanem abban, hogy megosztotta volna másokkal. A kertész ekkor eldöntötte, hogy a jövőben minden rózsáját megosztja a világgal, hagyja, hogy azok is örüljenek a szépségének, akik nem birtokolják azt. Mert a valódi szépség a megosztásban és az elengedésben rejlik, nem pedig a birtoklásban. Ez a lecke, mint a fluorit labirintusának kivezető útja, a szívébe égett.