A Ragaszkodás Fonnyadt Lótuszvirágja

A karmikus visszhangok néha úgy verődnek vissza életünk falairól, mint egy rég elfeledett dallam. És néha, a legnagyobb tanulságok pont abban rejlenek, amit görcsösen, majdhogynem fulladozva markolászunk. A ragaszkodás.

Olyan, mint egy fonnyadt lótuszvirág, melynek hervadó szirmait kétségbeesetten szorítjuk. Hisz azt gondoljuk, ha elengedjük, elveszítjük a szépséget, az illatot, a lényeget. Pedig a lótusz csak akkor virágozhat újra, ha elengedjük, hadd hulljon a földre, hogy táplálja az új hajtásokat.

Emlékszem egy idős asszonyra, aki évekig őrizte halott férje ingét, mintha a textilekbe szőtt emlékek pótolhatnák az elveszett érintést. Értettem a fájdalmát, a ragaszkodását a múlthoz. De láttam a szemében, hogy az ing már nem a szerelmet idézi, hanem a hiányt mélyíti. A gyász lebénította a szívét, és nem engedte, hogy az élet új színekkel fesse fel a vásznat.

Nem könnyű elengedni. Nem könnyű lemondani arról, ami biztonságot, stabilitást nyújtott. De néha, a legbátrabb tett épp az, hogy elengedjük a fonnyadt szirmokat, hogy teret engedjünk az új virágoknak, az új lehetőségeknek, az új szerelmeknek. Mert a ragaszkodás börtönné válhat, ha nem engedjük, hogy a lélek szabadon szárnyaljon, keressen, felfedezzen. Engedjük hát, hogy a lótusz elszórja magjait, és új kertek ékesítsék a lelkünk tájait.