A Ragaszkodás Hematit Bilincsei

Néha, mikor a szívünk egy mély gödörbe zuhan, kapaszkodni kezdünk. Bármibe. A megszokás fáradt ágába, a régi sérelmek rozsdás kötelékeibe, vagy éppen egy elmúlt szerelem ködös ígéretébe. Mint a borostyán, ami a fát szorítja, ahelyett, hogy a fény felé törne. Nem vesszük észre, hogy ezek a kapaszkodók nem tartanak meg, hanem lehúznak. Hematit bilincsekké válnak, amik a földhöz láncolnak, megakadályozva, hogy szárnyra keljünk.

Egy idős kertész mesélte nekem, hogy a legszebb rózsák azokból a tövekből sarjadnak, amiket alaposan megmetszettek. A fájdalmas vágás, a látszólagos veszteség hozza el a megújulást, az erőteljesebb virágzást. Ugyanígy van ez az életünkkel is. Engedjük el, ami már nem szolgál minket. A ragaszkodás nem szeretet, hanem félelem. Félelem az ismeretlentől, a változástól, a magánytól. De a magány nem feltétlenül üresség. Lehetőség, hogy meghalljuk a saját szívünk csendes szavát, hogy rátaláljunk az igazi önvalónkra, amire a ragaszkodás sűrű hálója ráfedte a porát.

A csillagok is folyamatosan mozgásban vannak, születnek és halnak. Nincs állandóság. Csak a változás. Lélegezzünk mélyeket, és engedjük el a hematit bilincseket. Engedjük, hogy a szívünk szabadon szárnyaljon, és rátaláljon az igaz útjára. A fájdalom múlandó, a szabadság örök.