A Ragaszkodás Kék Zafír Kalitkája

Azt hittem, a ragaszkodás a szeretet bizonyítéka. Minél erősebben tartok valamit, valakit, annál inkább kimutatom az iránta érzett lángot. Évekig éltem ebben a tévhitben, egy kék zafír kalitkába zártam a szívemet és mindazokat, akiket közel engedtem magamhoz. A zafír gyönyörű volt, csillogott, biztonságot sugárzott. De a biztonság ára a szabadság volt.

Egy nap egy vándor érkezett a lelkem kertjébe. Nem hívtam, mégis ott termett. Nem szólt semmit, csak ült a kertem közepén, egy régi fa tövében, és figyelt. Figyelte a kalitkámat, a benne vergődő madarakat (mert bizony, a szeretetet is kalitkába zártam), és engem. Aztán megszólalt: "Látod, a zafír gyönyörű, de hideg. A szeretet nem birtokol, hanem elenged. A madarak nem azért énekelnek neked, mert fogva tartod őket, hanem mert biztonságban érzik magukat nálad, tudva, hogy bármikor elrepülhetnek."

Szavai mélyen belevésődtek a lelkembe. Éreztem, hogy igaza van. A ragaszkodás nem szeretet, hanem félelem. Félelem attól, hogy elveszítem azt, ami nekem fontos. De a félelem mérgezi a szeretetet, megfojtja a szárnyalást.

Lassan, nehéz szívvel elkezdtem lebontani a zafír kalitkát. A madarak először féltek, szokatlan volt nekik a szabadság. De aztán szárnyra kaptak, és a kertem megtelt a csiripelésükkel, a repkedésükkel. A zafír darabjait pedig a földbe ültettem. Remélem, kék virágok nőnek majd belőlük, emlékeztetve engem arra, hogy a szeretet a szabadságban virágzik igazán. Arra, hogy a Hold néha fogy, néha nő, de ettől még nem veszti el a fényét. És mi sem, ha elengedünk valamit.