A Ragaszkodás Ólomsúlyú Horgonya

Hajnali fényben ébredtem, a Nap épphogy megsimogatta az ablakpárkányt. Egy régi álom képei kavarogtak bennem, egy elhagyott tengerpart, ahol a hullámok ólomszínű horgonyokat mostak partra. Minden horgony egy-egy elvesztett illúziót, egy-egy el nem engedett emléket szimbolizált. Éreztem a súlyukat a mellkasomon, a ragaszkodás nehéz terhét, mely visszatart a továbblépéstől. Olyan ez, mintha a lelkem egy része még mindig a múltban horgonyozna, képtelen lenne elindulni a végtelen óceán felé.

Hányszor kapaszkodunk foggal-körömmel olyasmibe, ami már rég nem szolgál minket? Egy kapcsolatba, ami kifáradt, egy álomba, ami nem teljesülhet be, egy szerepbe, ami nem a miénk. Félünk az ürességtől, attól, hogy mi marad, ha elengedjük a jól megszokottat. Pedig az üresség nem félelmetes, hanem tágas. Teret ad az újnak, a váratlannak, a beteljesülésre váró lehetőségeknek.

Néha a legnagyobb bátorság nem abban rejlik, hogy kitartunk valami mellett, hanem abban, hogy elengedjük. Ahogy a tenger kimossa a partra vetett horgonyokat, úgy mossa el az idő a ragaszkodás súlyát is, ha engedjük. Engedjük el a félelmet, a bizonytalanságot, és bízzunk abban, hogy az élet új partokat hoz elénk, ahol a szívünk végre szabadon szárnyalhat.