A Ragaszkodás Opál Gyökerei

Néha azt hisszük, gyökereink táplálnak, miközben valójában fogva tartanak. Egy öreg tölgyfa voltam egy álmomban, kérges kérgem évszázadok emlékét őrizte. Büszke voltam ágaimra, melyek az ég felé nyúltak, és mélyen a földbe fúródó gyökereimre, melyek a stabilitást jelentették. Egy napon azonban éreztem, hogy egyre nehezebben lélegzem. A napfény, mely oly sokáig éltetett, mintha már nem jutna el hozzám. Aztán megláttam: a gyökereim, melyek oly mélyen kapaszkodtak a földbe, valójában egy sziklába nőttek bele. Egy gyönyörű, irizáló opálba, melynek minden színe egy-egy elengedni nem mert emlék volt. A múltba ragaszkodás, az elmúlton való kesergés súlya húzott lefelé, megakadályozva, hogy tovább növekedjek. Megértettem, hogy a valódi erő nem a kapaszkodásban, hanem az elengedésben rejlik. Hogy a gyökereknek nem sziklába, hanem tápláló talajba kell kapaszkodniuk, hogy a lélek szárnyalhasson. Attól a naptól kezdve lassan elkezdtem lebontani a gyökereimet az opálról, emlékezve, de nem ragaszkodva, és éreztem, ahogy a fény újra átjárja minden egyes ágamat.