A Ragaszkodás Pergament Tekercsei

A ragaszkodás... olyan, mint egy régi pergament tekercs, amit görcsösen szorongatunk a kezünkben. Rajta a múlt emlékei, az elvárások árnyai, a félelem tintával írt sorai. Azt hisszük, ez a tekercs tart minket egyben, ez adja a létünk értelmét, pedig csak gátolja a szárnyalást.

Egy öreg kertész mesélte egyszer, hogy a rózsabokor is jobban virágzik, ha eltávolítjuk a hervadt leveleket és a száraz ágakat. Mert azok csak elveszik az éltető erőt a virágok elől, amik a jövő ígéretét hordozzák. Ugyanígy van ez a ragaszkodással is. Minél jobban kapaszkodunk a múltba, annál kevesebb hely marad az újnak, a szépnek, a váratlannak.

Nehéz elengedni, tudom. Fájdalmas szembesülni azzal, hogy ami egykor fontos volt, már nem szolgál minket. De a lélek szomjazik a szabadságra. Arra vágyik, hogy lehulljanak a bilincsek, hogy a szív könnyű szellőként repülhessen. Engedd el a tekercset! Hagyd, hogy a szél elvigye a múlt porát, és engedd, hogy a Nap sugarai új színekkel fessék meg a jövő vásznát. Ne félj az ürességtől! Az üresség nem a semmi, hanem a lehetőség melegágya. Onnan születnek a csodák, a váratlan találkozások, a beteljesült álmok. A lélek tudja a helyes utat, csak engedd, hogy vezessen.