A Ragaszkodás Rozsda Szíve

A régi fényképek dobozában találtam rá. Egy apró, rozsdás szívre, ami egykor egy nyaklánc medálja lehetett. Rozsdás, mert elfeledve, a múlt sötét zugában porosodott. Eszembe juttatta a ragaszkodást, azt a láthatatlan láncot, ami a múlthoz, a megszokotthoz, az elmúlandóhoz köt bennünket. Néha azt hisszük, a ragaszkodás a szeretet jele, pedig valójában a félelem álarca. Félünk elengedni, mert félünk a változástól, az ismeretlentől. Félünk, hogy elveszítünk valamit, ami biztonságot ad, pedig a valódi biztonság bennünk, a lelkünk mélyén lakozik. Ahogy a rozsda felemészti a vasat, úgy emészti a ragaszkodás a lelkünket, megakadályozva, hogy szárnyaljunk, hogy a jelenben éljünk, hogy az új lehetőségek felé nyissunk. Elengedni nem azt jelenti, hogy elfelejtünk, hanem azt, hogy felszabadulunk. Hogy teret engedünk a léleknek, hogy új utakon járjon, hogy új tapasztalatokat szerezzen, hogy ragyogjon. Mert a valódi szeretet nem birtokol, hanem szabadon enged.