A Remény Akvamarin Szirmai

Évekig kerestem a Reményt, mint valami elveszett ékszert. Tudtam, hogy valahol ott van, de mindig elillant, mielőtt megérinthettem volna. Azt hittem, a jövőben leledzik, a sikerekben, a beteljesült álmokban. Tévedtem.

Egy napon, egy viharvert tengerparton sétáltam. A szél tépte a hajam, a hullámok dühösen csapkodtak a partnak. Tele voltam keserűséggel, mert úgy éreztem, minden igyekezetem ellenére sem jutok előrébb. Ekkor vettem észre egy apró, kék színű kavicsot a lábam előtt. Fénylett, még a borongós ég alatt is. Felvettem. Akvamarin volt, a tenger színe ráfagyva.

Ebben a pillanatban értettem meg. A remény nem valami, amit a jövő tartogat számunkra, hanem valami, ami mindig velünk van, itt és most. Ott rejlik a legapróbb dolgokban is: egy kék kavicsban, egy madár énekében, egy kedves szóban. A remény nem a cél, hanem az út maga. Az a képesség, hogy meglássuk a szépet, a jót, még a legnagyobb viharban is. Attól a naptól kezdve az akvamarin lett az emlékeztetőm, hogy a remény ott van bennem, és rajtam áll, hogy engedem-e szirmait kibontakozni. Nem egy távoli cél, hanem egy jelenlévő erő, mely bármikor táplálhatja a lelkem.