A Remény Borostyán Nektárja

A remény... oly könnyen összetévesztjük a vágyaink tükröződésével. Pedig a valódi remény nem egy délibáb a sivatagban, hanem egy borostyáncsepp a szívünk mélyén. Egy édes, ragacsos, nehezen elengedhető nedű, ami akkor is táplál, amikor a nap már lemenőben van.

Emlékszem, egy öreg kertészre. Apró, szikár ember volt, ráncos arccal és gondterhelt szemekkel. Kertje tele volt elszáradt virágokkal, a föld kemény és repedezett volt a hőségtől. Azt mondtam neki: "Mester, itt semmi nem fog virágozni. A remény is elhagyta ezt a helyet."

Ő mosolygott, és lassan, nagyon lassan, elkezdte kapálni a földet. Megkérdeztem: "Miért fáradozol? Hiszen úgysem lesz semmi belőle."

"Mert a remény nem a virágokban van, fiam. A remény a magokban van. A magok pedig a földben pihennek, várva a megfelelő pillanatra. Az én dolgom az, hogy előkészítsem a talajt. A többi nem rajtam múlik."

A kertész tovább dolgozott, nap nap után. Öntözött, gyomlált, és várt. Végül, egy éjszaka, esni kezdett. Másnap reggel a kert megtelt apró, zöld hajtásokkal. A remény, a borostyán nektárja, életre keltette a földet. És én megértettem, hogy a remény nem egy passzív várakozás, hanem egy aktív cselekvés. Nem a bizonyosság a lényeg, hanem a hit, hogy a magok elvetése nem volt hiábavaló. Még akkor sem, ha a virágok sosem nyílnak ki teljesen. Mert maga az elvetés a remény.