A Remény Fakó Holdfénye

Éjszaka van, és a lelkem szántóföldjét beborította a melankólia ködfátyla. Néha elfelejtem, hogy a remény nem mindig ragyog fényesen, mint a déli nap. Néha csak egy halvány, fakó holdfényként szűrődik át a felhőkön, alig észrevehető, de mégis ott van. Épp annyi fényt ad, hogy ne botoljak el a sötétben.

Ma a türelem virágait ültettem el a szívemben. Tudom, a virágzáshoz idő kell, gondoskodás, és legfőképpen hit. De a türelem néha kimerül, a remény elhalványul, és a kétely árnyai hosszúra nyúlnak. Ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a lélek egy szentély, melyben minden érzésnek helye van. A sötétségnek is, hisz a fény is csak általa mutatkozik meg igazán.

Emlékeztetem magam, hogy a hold is változik, néha teliholdként ragyog, máskor pedig teljesen eltűnik, hogy aztán újra megszülethessen. A lélek is ilyen. A remény fakó holdfénye éppen elegendő ahhoz, hogy kitartsak a következő hajnalig. A hajnalig, amikor a nap felkel, és új reményt hoz magával. Aztán majd meglátom, mit hoz a nap. De addig is, hálás vagyok a holdfényért, ami vezet, amíg meg nem találom a következő lépést.