A Remény Gránát Magjai

A Remény… oly sokszor hisszük, hogy vakon vetett mag, mely sosem sarjad ki. Én is így éreztem, amikor a világ szürkére vált, s a szívem egy elhagyatott őszi kertre emlékeztetett. Azt hittem, a fagy végleg elpusztította bennem az életet. Egy napon, egy öregasszony mellém szegődött a parkban. Nem ismertem, mégis úgy nézett rám, mintha régen várt volna. Kezében egy kis vászonzacskót tartott, s szelíden megszólított: "Látom, elvesztetted a fonalat. Pedig minden ott van, ami kell." A zacskóból gránátvörös magokat vett elő, s a kezembe nyomta. "Ültesd el őket a szívedbe. Gondozd a csírákat. A remény sosem hal ki teljesen, csak álomba szenderül." Elfogadtam a magokat, s bár szkeptikus voltam, elültettem őket a lelkemben. Nem azonnal, de lassan, szinte észrevétlenül, elkezdtek hajtani. Apró, vörös hajtások bújtak elő a szürkeségből. Rájöttem, a remény nem egy távoli csillag, hanem egy parányi mag, mely bennünk rejtőzik, s csak gondoskodásra vár. A Remény Gránát Magjai most bennem élnek, emlékeztetve arra, hogy a legsötétebb tél után is eljön a tavasz.