A Remény Halvány Lila Hajnala

A Remény… olyan, mint a halvány lila hajnal egy hosszú, sötét éjszaka után. Nem ragyog vakítóan, nem harsogja a létezését, mégis ott van, a horizonton, lágyan festve az eget. Néha alig vesszük észre, mert a fáradtság, a csalódás, a félelem ködfátylai elrejtik előlünk. Pedig a remény ott szunnyad bennünk, a szív legmélyén, egy apró magként várva a megfelelő pillanatra, hogy kihajtson.

Emlékszem, egy alkalommal elvesztem az erdőben. Már sötétedett, a fák árnyai ijesztő formákat öltöttek, és a hideg is egyre jobban kúszott a bőröm alá. A félelem bénító szorítása fogott el. Azt hittem, vége, itt fogok éjszakázni, talán sosem találok ki. Majd hirtelen, mintha valaki súgta volna, eszembe jutott egy régi mondás: „Amíg a szív dobog, van remény.”

És furcsa módon, ez a gondolat adott erőt. Nem hirtelen varázslatként, hanem lassan, szinte észrevétlenül. Először csak annyi történt, hogy abbahagytam a pánikolást. Elkezdtem figyelni a környezetemre. Aztán megláttam egy apró, alig látható ösvényt. Nem tudtam, hova vezet, de a remény lila hajnala felcsillant a szívemben, és elindultam azon. Végül kivezetett az erdőből.

A remény nem egy garancia. Nem ígéri, hogy minden rendben lesz. De megadja az erőt, hogy továbbmenjünk, hogy ne adjuk fel. Hogy meglássuk a halvány lila hajnalt a legsötétebb éjszakában is. Hogy emlékezzünk: még a legkilátástalanabb helyzetben is van egy aprócska ösvény, ami kivezethet a fényre. Csak figyelni kell rá, és merni elindulni rajta.