A Remény Halvány Lila Hajnala

Ma reggel, ahogy a nap első sugarai átszűrődtek a függönyön, furcsa érzés fogott el. Nem szomorúság, nem félelem, hanem valami még annál is mélyebb: a reménytelenség szele érintett meg. Mintha egy hatalmas, szürke felhő takarta volna el a lelkem napját. Pedig tudom, a remény olyan, mint a halvány lila hajnal: alig észrevehető, mégis ott van, megelőzi a ragyogó napot. Egy kismadár csicsergésére figyeltem fel az ablakban. Olyan kitartóan énekelt, mintha a legnehezebb időkben is a szépséget keresné. Eszembe jutott egy régi történet, egy magról, amit a legmélyebb sötétségbe vetettek, mégis, kitartóan tört a fény felé. Mi emberek, gyakran elfelejtjük ezt a természetes ösztönt. Belekapaszkodunk a fájdalomba, a kétségbe, elhisszük, hogy nincs kiút. Pedig a remény ott szunnyad bennünk, mint egy parázs a hamu alatt. Csak egy szikra kell, egy kedves szó, egy szívből jövő mosoly, egy pillantás a csillagokra, és újra fellobban. Engedjük hát, hogy a halvány lila hajnal áthassa a lelkünket, hogy a remény szárba szökkenjen bennünk, és megerősödve várjuk a ragyogó napot. Mert még a legsötétebb éjszakát is követi a fény.