A Remény Jáspis Magvetője

A Remény, ez a lágyan pulzáló, édes nedű, oly könnyen elpárolog a szív legszárazabb vidékein. Amikor a világ szürke vászonként borul ránk, és a holnap ígérete csupán üres visszhang, elfelejtjük a magvetés szent rítusát. Pedig a lélek mélyén, még a legkeményebb tél idején is ott szunnyad a jáspis mag.

Emlékszem egy régi történetre, egy elhagyatott kertről, melynek földjét a keserűség sós könnyei öntözték. A kertész rég feladta, a rózsabokrok tövisekbe burkolóztak, a fű sárgán száradt. Egy nap, egy vándor érkezett, szívében a remény parazsával. Nem szólt, nem kérdezett, csak térdre ereszkedett a kemény földön és elkezdte megmunkálni azt. Nap nap után, türelemmel és szeretettel. Az emberek kinevették, bolondnak tartották. Ám a vándor nem hallgatott rájuk. Tudta, hogy a jáspis magban ott rejlik a lehetőség, a színek, az illatok, az élet ígérete.

És lassan, csodák csodájára, a föld engedni kezdett. Apró hajtások bújtak elő, zöldellő levelek szöktek szárba. A rózsabokrok újra virágba borultak, a kert megtelt élettel. A vándor nem varázsló volt, csupán a remény hűséges szolgája. Emlékeztetett mindenkit, hogy még a legreménytelenebb helyzetben is ott van a lehetőség a változásra, a növekedésre, az újrakezdésre. Csak hinni kell a jáspis mag erejében, és kitartóan munkálni a földet. Hiszen minden lélek egy kert, mely a remény gondoskodására vár.