A Remény Kánya Tollpihéje

A konyhaablak előtt álltam, a novemberi szél cibálta a kopár ágakat. A természet látszólag feladta, behúzódott a tél dermedtségébe. Én is valami hasonló bénultságot éreztem. Egy régóta dédelgetett álmom foszlott semmivé, s vele együtt a jövőm is szürkének tűnt. Úgy éreztem, mintha a sors szándékosan játszana velem, hogy a Vízöntő jegyében született lázadó lelkemnek pont ez a legnagyobb próbatétel: belenyugodni a változtathatatlanba.

Ekkor láttam meg. Egy kánya keringett a ház felett, lassan, szinte súlytalanul. A levegőben táncolt, dacolt a széllel. Majd egy pillanatra megállt a levegőben, és egyetlen tollpihét ejtett a földre. Épp a konyhaablak alá pottyant. Kimentem érte. Apró, szürke tollpihe volt, szinte jelentéktelen. De ahogy a kezembe vettem, valami megváltozott. A kánya, ez a hatalmas, szabad madár, jelképezte számomra a reményt. Azt üzente, hogy akkor is van lehetőség a felemelkedésre, ha minden sötétnek tűnik. A tollpihe az emlékeztető volt, hogy a nehézségek ellenére is marad bennünk valami, amibe kapaszkodhatunk, ami erőt ad a továbblépéshez. Apró, talán jelentéktelen, de ott van. Csak észre kell venni.

Elraktam a tollpihét. Azóta is ott van a pénztárcámban, emlékeztetve arra, hogy a remény néha egészen váratlan helyekről érkezik, egy kánya tollpihéjeként.