A Remény Kék Pillangó Szárnya

A lelkem kertjében különös virág nyílt, egy törékeny, égszínkék pillangó alakjában. Minden egyes szirma a remény egy-egy árnyalatát tükrözte. Évek óta öntöztem a kétely szürke vizével, tápláltam a félelem földjével, mégis kibontakozott. Egy nap egy idős asszony jelent meg a kertemben, ráncos arcán a bölcsesség mély barázdái húzódtak. „Látom, te is ismered a reményt,” mondta halkan, mintha titkot osztana meg velem. „De vigyázz, ne akard birtokolni. A pillangó szabadságra vágyik, és csak akkor marad veled, ha elengeded.” Furcsa szavak voltak ezek, de mélyen megérintettek. Ráébredtem, hogy a remény nem fogva tartás, hanem egy szívből jövő felajánlás. Nem arról szól, hogy görcsösen ragaszkodunk a vágyainkhoz, hanem hogy megengedjük, hogy a sors szelével repüljenek. Elengedtem hát a pillangót, hagytam, hogy a kék ég felé emelkedjen. És ahogy távolodott, éreztem, hogy a lelkem megtelik egy újfajta könnyedséggel. A remény nem tűnt el, csupán átalakult: már nem egy törékeny virág, hanem egy szívből jövő, örök dallam lett, ami sosem hallgat el.