A Remény Korallzátonyainak Ébredése

A kiégés perzselő sivatagában bolyongtam. Minden nap egyforma, szürke homokvihar volt, mely eltakarta a horizontot, elfojtotta a lélegzetet. A tegnap a ma tükörképe, a holnap pedig a tegnapé – gondoltam, és a remény halvány szikrája is kialudt bennem. Aztán, egy napon, egy apró kagylóhéjat pillantottam meg a homokdűnék között. Apró, törékeny, de gyöngyházfényű.

Felemelve a fülemhez szorítottam, és mintha a tenger zúgását hallottam volna benne. Nem a viharos, félelmetes óceánt, hanem a mélyben szunnyadó, csendes erőt, mely képes a korallzátonyok ezernyi színét életre hívni. Tudtam, hogy a kiégés nem a végállomás, hanem egy átjáró. Egy lehetőség, hogy mélyebbre ássak magamban, és megtaláljam azt a belső forrást, mely újra életre kelti a remény korallzátonyait a lelkemben. Nem azonnal, nem varázsütésre, hanem apró, kitartó munkával, napról napra, ahogy a tenger építi a zátonyokat. Az a kis kagylóhéj emlékeztetett rá, hogy még a legszárazabb sivatagban is ott szunnyad a tenger, és várja, hogy feltáruljon.