A Remény Kvarc Pillangószárnya

Az emberi szív olykor olyan, mint egy poros padlás. Régi emlékek, elfeledett álmok, és a legmélyén ott lapul a remény is, mint egy apró, szürke lepkebáb. Nem látszik, nem hallatszik, de ott van, vár. Évekig. Évtizedekig.

Én is így találtam rá. Épp takarítottam. A lelkem padlását. Töröltem a múlt porát, pakoltam a csalódások dobozait, és a sarokban, a sötétben megpillantottam őt. Nem csillogott, nem fénylett, csak egyszerűen ott volt. Egy porszem nagyságú pont. A reményem.

Először nem is értettem, mi az. Talán egy elfelejtett fájdalom darabkája? Vagy egy lezáratlan ügy árnya? De aztán éreztem. Az a pici pont vibrált. Élt. És ahogy közelebb léptem, elkezdett növekedni. Először csak egy apró, átlátszó szárnyat bontott, majd egy másikat. Kvarckristály finomságú szárnyak, melyek a legapróbb fénysugarat is megtörték, szivárvánnyá alakítva.

Megértettem. A remény nem mindig látványos. Nem lobog, nem harsog. Néha csak egy apró, csendes ígéret a sötétben. Egy lehetőség, hogy a báb elhagyja a régi, szűk teret, és szárnyra kapjon. Azóta minden nap meglátogatom a lelkem padlását. Figyelem a lepke szárnyait, és tudom, hogy a repülés csak idő kérdése. Mert a remény, ha tápláljuk, szárnyakat ad.