A Remény Olajzöld Hajnala

Néha, a legmélyebb éjszaka közepén, amikor úgy érezzük, a sötétség már teljesen bekebelezett, és a csillagok is elbújtak a felhők mögött, akkor feledkezünk meg a Remény olajzöld hajnaláról. Pedig ott van, mindig jelen van, csak a zaj, a félelem, a kétség árnyékában nem vesszük észre. Képzeljük el, hogy egy hatalmas, ősi fa gyökerei mélyen a földbe kapaszkodnak, a koronája pedig az ég felé nyúlik. E fa a mi lelkünk. A sötétség viharai megtépázhatják ágait, letörhetik leveleit, de a gyökerei, a remény gyökerei, sosem engedik el a földet. Egy öregasszony mesélte egyszer, miközben egy gyertya halvány lángja táncolt az arcán, hogy a remény olyan, mint egy apró mag. Elültetjük a szívünk mélyén, gondozzuk a hitünkkel, tápláljuk a szeretettel, és még ha hosszú ideig nem is látszik semmi, a föld alatt már dolgozik. Növekszik, erősödik, és amikor a legkevésbé számítjuk, kibújik a földből, egy apró, zöld hajtásként. Ez a hajtás a Remény. Ne feledjük hát, még a legreménytelenebb helyzetben is ott rejtőzik bennünk az olajzöld hajnal ígérete. Csak nyissuk ki a szívünket, engedjük be a fényt, és tápláljuk a magot, hogy a remény virágba borulhasson.