A Remény Opál Színű Hajnala

Oly sokszor érezzük úgy, mintha a remény egy távoli csillag lenne, valahol a sötét űrben, alig pislákolva. Pedig a remény nem valami külső dolog, amit keresnünk kell. A remény bennünk születik meg, akkor is, amikor a legmélyebb kétségbeesés árnyéka borul ránk. Mint egy apró, opál színű hajnal, ami a legsötétebb éjszaka után is elkerülhetetlenül felvirrad.

Emlékszem egy idős kertészre, akinek a rózsái sorra elpusztultak egy különös betegségtől. Mindenki lemondott róluk, azt mondták, menthetetlenek. De ő nem adta fel. Naponta gondozta a száraz ágakat, öntözte a kimerült földet, és halkan beszélt a rózsákhoz, emlékeztetve őket a szépségükre, a ragyogásukra. És egy nap, csoda történt. Egyetlen, apró rügy jelent meg az egyik ágon, majd még egy, és még egy. A kertész sosem vesztette el a reményt, és ez a remény élesztette újjá a halottnak hitt rózsákat.

A remény nem vak optimizmus. A remény tudja, hogy nehézségek vannak, fájdalom van, veszteség van. De a remény azt is tudja, hogy a nehézségek ellenére is van lehetőség a növekedésre, a változásra, a gyógyulásra. Mint a skorpió, aki a legmélyebb gödörből is képes kimászni, ha elég erős a vágy benne a fény felé. Engedjük, hogy a remény opál színe áthassa a lelkünket, és vezessen minket a sötétségen át a fény felé.