A Remény Peridot Zöld Hajnala

Tudjátok, van az a pillanat, mikor a sötétség olyan sűrűnek tűnik, mintha soha nem oszlana el. Mintha a szívünkbe fészkelt bánat örök lakó lenne. Ilyenkor hajlamosak vagyunk elfelejteni a reményt, ezt a törékeny, mégis szívós kis lángot, mely képes a legmélyebb völgyekben is pislákolni. Én is jártam így. Emlékszem egy esős, ködös reggelre, amikor minden szürkének látszott, nemcsak a táj, de a lelkem is. Azt éreztem, elveszítettem valamit, ami nagyon fontos volt, és soha nem kapom vissza. Bementem a kertbe, ahol egy apró, peridot zöld hajtás tört elő a földből, egy olyan növényé, amiről azt hittem, elpusztult. Ott álltam, eső áztatta arccal, és néztem. Ebben az aprócska, élettel teli hajtásban megláttam a reményt. A természet nem ismeri a végleges veszteséget, csak az átalakulást. És talán, gondoltam, az én veszteségem is csak egy átalakulás része. A remény nem tagadja a fájdalmat, nem ígér azonnali gyógyulást. Egyszerűen csak emlékeztet, hogy a sötétség után mindig eljön a hajnal, és a tél után a tavasz. Ez a peridot zöld hajtás lett az én hajnalom. Az emlékeztetőm, hogy még a legnagyobb sötétségben is van fény, csak néha mélyebbre kell ásni érte. Nézzetek körül, keressétek a peridot zöld hajtásaitokat. Ott vannak valahol, a szívetekben, a környezetetekben, csak nyitott szemmel kell járni.