A Remény Rózsakvarc Hajnala

A lélek néha egy sötét erdő mélyén bolyong, elveszve a kétség árnyékában. A fák magasak és félelmetesek, a talaj csúszós a reménytelenségtől. Ilyenkor könnyen elfelejtjük, hogy a nap fel fog kelni. Emlékszem, egyszer én is így éreztem. Minden elveszettnek tűnt, a jövő egy szürke, sivár tájként tornyosult előttem. Aztán egy apró, rózsaszín kőre bukkantam az ösvényemen. Egy rózsakvarc volt, hűvös tapintású, mégis melegséget árasztott. Felvettem, és éreztem, ahogy egy finom rezgés átjárja a kezem. Mintha a kő emlékeztetett volna valamire, valamire nagyon fontosra. Arra, hogy a sötétség nem tart örökké. Arra, hogy a remény, mint egy rózsakvarc hajnal, mindig felvirrad, még a legmélyebb éjszaka után is. Azóta ezt a követ őrzöm, emlékeztetőül arra, hogy még a legreménytelenebb helyzetben is van ok a bizakodásra. A rózsakvarc emlékeztet a szeretetre, önmagam és mások iránt, ami a legbiztosabb út a fény felé.