A Remény Rózsakvarc Szívverése

Volt egyszer egy elfeledett kert, ahol a legszebb rózsák is elhervadtak, mielőtt kinyílhattak volna. A kertész, egy idős, megfáradt lélek, már rég lemondott a csodáról. Azt hitte, a föld terméketlen, a nap vakító, a víz pedig mérgezett. Pedig a valóság az volt, hogy a saját szívében hervadt el a remény virága. Egy nap, ahogy a tövisek között guggolt, egy pici rózsaszín kőre bukkant. Rózsakvarc volt. Ahogy a kezébe vette, érezte, hogy a szíve, mely addig csupán tompán dobogott, hirtelen gyorsabban, élénkebben lüktetni kezd. Mintha a kő emlékeztette volna valamire, amit rég elfelejtett: a szépségre, ami mindenben ott rejtőzik, még a látszólag terméketlen földben is. Elkezdte a rózsakvarcot a zsebében hordani, és ahogy a kertben dolgozott, újra elkezdett figyelni. Észrevette a napfény táncát a leveleken, a szellő lágy suttogását a virágszirmok között. A remény, mint egy apró rózsabimbó, újra kibontakozott a szívében. És láss csodát, a rózsák is újra virágba borultak, szirmaik rózsaszín árnyalatokban pompáztak, a remény édes illatát árasztva az egész kertben. Mert a remény nem egy külső dolog, amit keresnünk kell. Ott lakozik legbelül, a szívünkben, és néha csak egy apró emlékeztetőre van szükségünk, egy rózsakvarc szívverésére, hogy újra felfedezzük.