A Remény Sárga Pillangószárnya

A hajnal első sugaraival egy apró sárga pillangó szállt az ablakomra. Tudtam, ez nem véletlen. Az elmúlt hetekben a remény szinte teljesen elhagyott, egy szürke fátyol borított mindent. Úgy éreztem, mintha egy végtelen alagútba kerültem volna, ahol nincs fény, csak a saját visszhangzó lépteim zaja. A pillangó mégis ott volt, a maga törékeny szépségével, emlékeztetve arra, hogy a sötétségben is létezik valami szívmelengető, valami, ami a felemelkedésre vár. Elgondolkodtam, vajon a pillangó, mielőtt szárnyra kapott volna, nem egy sötét, szűk bábban töltötte-e az idejét? De ahelyett, hogy megrettent volna a bezártságtól, a csendben készült a repülésre. Ez az apró látogató arra tanított, hogy a remény nem a körülmények függvénye. Nem egy külső forrás, amire várnunk kell, hanem egy belső erőforrás, amit táplálnunk kell, még akkor is, amikor minden más reménytelennek tűnik. A sárga pillangószárnyak emlékeztetnek: a remény nem más, mint a hit lágy lehelete, ami a legzordabb időkben is képes táplálni a bennünk szunnyadó fényt.