A Remény Serlegének Ezüst Csobogása

A remény... gyakran összetévesztjük a naivitással, a vak hittel. Pedig a remény nem a valóság tagadása, hanem a lehetőség meglátása ott, ahol mások csak a falat látják. Egy apró, ezüst csobogás a lélek legmélyén, ami akkor is hallható, amikor a félelem és a kétség zúgó vízesése mindent el akar nyomni.

Emlékszem, egy éjszaka, amikor a Hold Chironnal állt együtt, különösen nehéz volt. Minden sebet éreztem lüktetni, minden csalódást újra átéltem. Úgy éreztem, a remény utolsó szikrája is kihunyt bennem. Akkor sétáltam le a folyópartra. A víz sötéten csillogott, de ahogy közelebb léptem, megláttam: a telihold fénye apró, ezüstös csillámokat rajzolt a hullámokra. És meghallottam azt a csobogást. Nem hangos volt, szinte alig hallható, mégis áthatotta a lelkem.

Rájöttem, hogy a remény nem egy hatalmas, mindent elsöprő erő, hanem egy finom, kitartó csepegés. Nem ígér azonnali megoldást, nem old meg helyettünk semmit. De emlékeztet arra, hogy a mélyben mindig van valami, ami életben tart, ami táplálja a szívünk tüzét. Hogy a sötétség nem örök, és hogy még a legszomorúbb éjszaka után is felkel a nap. A remény az a képesség, hogy meglássuk a csillogást a sötétben, és meghalljuk a csobogást a csendben. Az a belső tudás, hogy a lélek sosem adja fel teljesen a küzdelmet.