A Remény Sugárzó Topáz Szikrája

A Remény... Sokszor lebecsüljük. Mintha valami naiv, gyermeteg dolog lenne, ami nem való a felnőtt, a próbatételeken edzett szívbe. Pedig a Remény nem más, mint a belső fényünk legtisztább esszenciája, a legmélyebb sötétségben is pislákoló szikra, ami emlékeztet arra, hogy a holnap – bármit is hozzon – nem feltétlenül azonos a mával.

Emlékszem egy éjszakára, amikor a lélek szinte elviselhetetlen súlyként nehezedett rám. A Hold, a Rák jegyében, épp szemben állt a Szaturnusszal, és úgy éreztem, a karma minden terhe egyszerre zúdul a vállamra. Minden elveszettnek tűnt, minden értelmetlennek. A jövő egy szürke, kietlen pusztaság képét mutatta.

És akkor, a legmélyebb kétségbeesés pillanatában, észrevettem. Egy apró, alig látható fényt a szobám sarkában. Egy beeső fénysugarat, ami egy topáz kövön megtört, és apró, aranyló szikrákat szórt szét a falon. Ebben a pillanatban megértettem. A Remény nem egy grandiózus, mindent elsöprő érzés. Nem egy hatalmas láng, ami elégeti a kétségeket. Hanem épp ilyen apró, törékeny szikra. Ami ott van, még akkor is, ha nem látjuk, még akkor is, ha a sötétség sűrű fátyla takarja.

A Remény nem tagadja a fájdalmat, nem söpri le a nehézségeket. Egyszerűen csak emlékeztet arra, hogy a fájdalom nem örök, és a nehézségek leküzdhetőek. Emlékeztet arra, hogy a szív képes regenerálódni, a lélek képes felemelkedni. És ez a tudat, ez a parányi szikra, elegendő ahhoz, hogy tovább menjünk. Hogy lélegezzünk. Hogy higgyünk. Hogy szeressünk.