A Remény Sugilit Bíbor Virágai

Élt egyszer egy apró sugár a Nap szívében. Nem vágyott másra, csak arra, hogy elinduljon a világba, hogy fényt vigyen a sötétségbe. De félt. Félt, hogy elveszik a hatalmas térben, hogy a hideg űr elnyeli, hogy nem találja meg azokat a szíveket, amelyeknek szüksége van a melegére. A Nap, aki mindent látott és érzett, így szólt hozzá: „Kis sugár, a remény bíbor virágai ott nyílnak, ahol a legnagyobb sötétség uralkodik. Engedd el a félelmed, és hidd el, hogy a legparányibb fény is csodát tehet.” A sugár engedelmeskedett. Elindult, és útján sok akadályba ütközött. Volt, hogy felhők takarták el, volt, hogy viharok próbálták eltéríteni. De a sugár emlékezett a Nap szavaira, és kitartott. Végül elért egy sötét, elhagyatott helyre, ahol senki sem hitte már, hogy valaha is felkel a Nap. A sugár nem habozott. Megérintette a földet, és ahol a fénye ért, bíbor virágok kezdtek nyílni. A virágok illata betöltötte a levegőt, és a remény színe visszatért a világba. Az emberek, akik addig a sötétségben éltek, rácsodálkoztak a fényre és a virágokra. Megértették, hogy a remény sosem hal meg teljesen, csak egy kis fényre van szüksége ahhoz, hogy újra virágba boruljon. És a sugár? Boldog volt, mert tudta, hogy megtalálta a helyét a világban, és hogy a legparányibb fény is képes csodát tenni. Azóta, amikor a remény elhalványulni látszik, emlékezzünk a sugárra és a bíbor virágokra. Mert a remény mindig ott van, csak egy kis fényre vár.