A Remény Szodalit Kapui

A Remény… sokan gyémántként keresik, pedig kék, mint a végtelen égbolt, sűrű, mint a tenger mélye. Szodalit – ez a kő jut eszembe róla. Egy rejtett kapu, mely akkor nyílik meg, amikor már minden elveszettnek tűnik.

Emlékszem, nagymamám mesélte, hogy a háború alatt, amikor a nélkülözés elviselhetetlenné vált, egy kék selyemsálat hordott magán. Nem volt értéke, csak egy emlék egy jobb világból. Azt mondta, a sál emlékeztette arra, hogy a horizonton túl, a felhők mögött még mindig létezik kék ég. Ez a kék sál volt a remény szodalit kapuja számára.

Az élet sötét pillanataiban mi is keresünk valamit, ami kapaszkodót nyújt. Egy kedves szó, egy mosoly, egy régi emlék, vagy éppen egy mély lélegzet a természetben. Ne becsüljük alá ezeket a kis dolgokat, mert ők a remény hordozói. Nem kell grandiózus dolgokra gondolni, a remény nem vár el áldozatot. Csak arra vár, hogy észrevegyük a kékjét a szürkeségben. Nyissuk meg a szodalit kapukat, és engedjük be a fényt.