A Remény Tavaszi Virágzó Ága

Ma reggel, ahogy a Nap felkelt, a konyhaablakból néztem egy magányos faágat. Még kopár, még tél végi álmot szövő, de egy apró, alig észrevehető rügy már ott lapult rajta. Egyetlen kis zöld ígéret a sivár barna felületen. És eszembe jutott, hogy milyen sokszor feledkezem meg a reményről. Nem a nagy, hangos, diadalmas reményről, hanem arról a csendes, kitartó reményről, ami minden egyes lélegzetvétellel együtt érkezik. Ami ott van a legmélyebb kétségbeesésben is, mint egy parázsló szikra a hamu alatt.

Oly sokszor a múlt árnyai vagy a jövő félelmei börtönöznek be. Elfelejtem, hogy a jelenben, ebben a szent pillanatban, mindig ott van a lehetőség a változásra, a növekedésre. A remény nem egy távoli cél, amit el kell érnünk. Hanem egy jelenlévő erő, ami bennünk lakozik. Mint az a pici rügy, ami a maga idejében, a maga módján ki fog virágozni.

Talán ez a Vízöntő-halak átmenet is arra tanít, hogy a látszólagos ellentétekben is megtalálhatjuk az egységet. A racionalitás és az intuíció, a logika és az álmodozás kéz a kézben vezethetnek minket. A remény pedig az a híd, ami összeköti a kettőt. Engedjük hát, hogy a remény tavaszi ága virágozzon bennünk, és hozzon fényt a szívünkbe!