A Remény Tigrisszem Aranyló Szikrája

A múló idő szeszélyes folyóján evezve néha úgy érezzük, a part eltűnt a szemünk elől, és csak a ködös horizontot kémleljük hiába. A kétség szürke fátyla borul a szívünkre, s elfelejtjük, miért is indultunk útnak. Ilyenkor, a legmélyebb elhagyatottság óráiban különösen fontos emlékeznünk arra, hogy a remény nem csupán egy illékony gondolat, hanem a létezésünk szerves része.

Egy idős asszony élt a hegyek között, aki kosárfonásból tartotta fenn magát. Keze, mely ráncoktól barázdált volt, mesterien szőtte a vesszőket, ám a szívében egyre növekvő félelem lakozott: vajon lesz-e elég ereje a következő télhez? Vajon meg tudja-e védeni apró kunyhóját a viharoktól? Egy nap, a piacon, egy vándor megpillantotta a szomorkodó asszonyt, és egy tigrisszem követ nyújtott neki. "Ez a kő emlékeztetni fog a benned rejlő erőre" - mondta, majd eltűnt a tömegben.

Az asszony hazavitte a követ, és minden reggel, ahogy a napfény megcsillant rajta, eszébe jutott a vándor szava. Nem múlt el azonnal minden félelme, de a kő aranyló szikrái bizalmat ébresztettek benne. Megértette, hogy a remény nem a külső körülmények változásában rejlik, hanem abban a belső tűzben, ami akkor is képes lángolni, ha a külvilág sötétnek tűnik. A következő telet nemcsak túlélte, hanem megerősödve, bölcsebben várta a tavaszt, kosarai pedig a tigrisszem fényét tükrözték. Mert a remény nem passzív várakozás, hanem aktív teremtés – a hit erejével szőtt, aranyló háló, amely átsegít minket a legsötétebb éjszakákon is.