A Remény Topáz Szikrái

A hajnali köd lassan kúszott fel a hegyoldalon, beborítva a kis kunyhót, ahol éltem. Évek óta ide vonultam vissza, a világ zajától elszigetelve, de az elkeseredés sötét árnyéka valahogy mindig megtalált. Úgy éreztem, a remény utolsó szikrái is kialudtak bennem. Egy napon egy idős asszony tért be hozzám. Nem szólt semmit, csak egy apró topáz követ nyújtott felém. "Vedd el" - mondta halkan - "Emlékeztetni fog arra, hogy még a legnagyobb sötétségben is pislákol a fény."

A követ a kezembe vettem. Éreztem a melegét, mintha maga a Nap sugározna belőle. Elkezdtem figyelni. Figyeltem a madarakat, akik reggelente felébresztettek, a virágokat, amik a sziklák között is utat törtek maguknak a fény felé, és a naplementét, ami minden este festői színekkel árasztotta el az eget. Lassan elkezdtem meglátni a szépséget a világban, és ami még fontosabb, magamban is. Rájöttem, hogy a remény nem egy távoli dolog, amit meg kell találni, hanem egy szikra, ami bennünk él, és amit táplálnunk kell. Mint egy topáz, ami a napfényben ragyog.