A Reményhold Tejút Szilánkjai

Volt egyszer egy aprócska reménycsillag. Nem ragyogott olyan fényesen, mint a többiek, sőt, néha alig pislákolt. A többi csillag, hatalmas, büszke égitest, gyakran el is feledkezett róla. Azt mondták, a remény törékeny, mint a jégvirág, könnyen elolvad a kétség szikrázó tüzében. A reménycsillag mégis kitartott. Tudta, hogy a sötét éjszakában, a legnagyobb kétségbeesés pillanatában is, egyetlen apró fénysugár képes utat mutatni. Figyelte az embereket a Földön, ahogy küzdenek, reménykednek, csalódnak. Látta a fájdalmat, a veszteséget, de észrevette a szeretet apró csíráit is. A reménycsillag érezte, hogy összekapcsolódik minden egyes lélekkel, aki valaha is felnézett az égre és egy csipetnyi bizakodást keresett. Egy nap, amikor a legmélyebb sötétség borult a Földre, a reménycsillag úgy döntött, valami rendkívülit tesz. Összeszedte minden erejét, és apró, csillogó szilánkokra robbant. Ezek a szilánkok, a Tejút apró darabjai, alászálltak a Földre, és minden egyes szívben, amelyik nyitott volt rájuk, egy parányi, de annál erősebb reménymagot ültettek el. Ettől a naptól kezdve az emberek, ha felnéznek az égre, nemcsak a ragyogó csillagokat látják, hanem a Tejút szelíd fényét is, emlékeztetve őket arra, hogy a remény soha nem hal ki teljesen, csak átalakul.