A Sajnálat Fekete Obszidián Könnyei

A sajnálat… egy sötét, csillogó kő, melyet szívünk mélyén őrzünk. Fekete obszidián könnycseppek, melyek az elmulasztott pillanatok, a kimondatlan szavak, a meg nem tett gesztusok emlékét őrzik. Mintha a múlt árnyai sűrűsödnének benne, és minden egyes érintés fájdalmas emlékeztető lenne.

Évekkel ezelőtt ismertem egy idős asszonyt, Améliát. Élete tele volt történetekkel, de szívét a sajnálat sötét árnya borította be. Fiatalon szerelmes lett egy férfiúba, aki a világot jelentette számára, de félt a kötöttségtől, attól, hogy elveszíti önmagát. Elutasította a házassági ajánlatát, és a férfi elment, messzire költözött. Évekkel később hallotta, hogy meghalt. Soha nem tudta meg, hogy a férfi egész életében szerette őt.

Amélia minden nap megbánta a döntését. A sajnálat lett a társa, a lelkiismerete lett a kínzója. Tanított engem, hogy ne hagyjam, hogy a félelem irányítson, hogy éljek a pillanatban, és hogy merjek szeretni. Mert a sajnálat egy olyan teher, amit nehéz cipelni. Egy fekete kő, melynek élei örökké a szívünkbe vágnak. Engedjük el a félelmeinket, és merjük élni az életet, mielőtt a sajnálat obszián könnyei örökre megkövesítenék a lelkünket. Mert a megbánás súlya néha elviselhetetlen.