A Sajnálat Füstszínű Pillanatai

A sajnálat... milyen furcsa érzés is ez. Nem olyan, mint a bűntudat, mely markánsan szorít és büntet. A sajnálat inkább egy finom, szürkés fátyol, mely rátelepszik a múltra, elszínezve annak ragyogását. Olyan, mint a füst, mely lassan gomolyog a tábortűz felett, nem oltja el a lángot, de megváltoztatja a fényét.

Ma a Vénusz épp kvadrátban áll a Neptunusszal, s ez a konstelláció mintha felerősítené a bennem rejlő hajlamot arra, hogy a "mi lett volna, ha..." kérdések útvesztőjében bolyongjak. Eszembe jut egy régi barátság, mely elsorvadt, mint a locsolás nélkül maradt virág. Nem volt drámai összeomlás, nem voltak heves viták, csupán a figyelmetlenség, a napról napra való elhanyagolás okozta a végzetet. Nézem a régi fotókat, s érzem, ahogy a sajnálat füstje betakarja az emlékeket. Vajon megmenthettem volna? Vajon máshogy kellett volna cselekednem?

De aztán eszembe jut egy régi bölcsesség: a múltat nem lehet megváltoztatni, csupán a jelenből lehet tanulni. A sajnálat nem old meg semmit, csupán megbénítja a lelket. Inkább hívjuk segítségül a belátást, mely tisztábban láttatja a hibákat, de nem ítélkezik felettünk. A belátás olyan, mint a szél, mely elfújja a füstöt, s hagyja, hogy a Nap újra rásüssön az emlékekre, megmutatva a tanulságot, a fejlődés lehetőségét. Mert minden elveszett barátságban ott rejtőzik a lecke, hogyan legyünk jobb barátok a jövőben. Minden elmulasztott pillanatban ott van a lehetőség, hogy a következő pillanatot teljesebben éljük meg. A sajnálat ne legyen a múlt börtöne, hanem a jövő tanítója.