A Sajnálat Jáspis Könnycseppjei

Azt mondják, a jáspis földanya szíve, őrzi a múltat, a jelen sebeit, a jövő reményeit. Én mégis a sajnálat ízét érzem, valahányszor a kezembe veszem. Nem a saját sajnálatomat, bár abból is akad bőven, hanem a világét. Mindazokét a döntésekét, amiket nem hoztunk meg, a szavakét, amiket nem mondtunk ki, a szeretetét, amit nem adtunk tovább.

Egy régi történet jut eszembe egy idős asszonyról, aki egy gyönyörű jáspis követ talált a patakparton. Hazavitte, gondosan letisztította, majd egy kis dobozba zárta. Évekig őrizte, féltve mindenkitől. Egy nap, mikor már a halál közelgett, elgondolkodott, mihez kezd majd a kő a halála után. Arra jutott, hogy a templomnak adományozza, hadd legyen belőle valami szép, valami hasznos.

A templomba érve a pap megkérdezte tőle, miért pont ezt a követ hozta. Az asszony elmesélte a történetét, majd hozzátette: "Én sajnáltam ezt a követ, mert nem tudtam mire használni. Tartottam, féltettem, de nem tudtam megmutatni a szépségét." A pap mosolyogva válaszolta: "Én is sajnálom, asszonyom. Sajnálom, hogy ennyi éven át egy dobozban tartotta, ahelyett, hogy megosztotta volna a világgal a szépségét. De a sajnálat nem hiábavaló. A sajnálat tanít bennünket arra, hogy legközelebb másképp cselekedjünk."

A jáspis néma tanúja maradt a beszélgetésnek. Én pedig rájöttem, a sajnálat nem feltétlenül valami negatív dolog. Lehetőség a változásra, a fejlődésre. Nem szabad belefulladni a múltba, de nem szabad elfelejteni a leckéket sem. A sajnálat jáspis könnycseppjei mossák tisztára a lelket, hogy az új nap már ragyogóbb legyen.