A Sajnálat Ódon Könyvtára

A sajnálat olyan, mint egy ódon könyvtár. Poros polcok, magasra tornyosuló kötetek, mindegyik egy-egy elmulasztott lehetőség, egy kimondatlan szó, egy meg nem tett gesztus. Belépsz, és a nehéz levegő azonnal rányomja a bélyegét a lelkedre. Mindegyik könyv a te történeted, de másképp, ahogyan történhetett volna. Lapozgatsz, olvasol, és a szíved szorul össze a látottaktól. Azt hiszed, bölcsességet találsz itt, tanulságokat, de valójában csak a múlton rágódó elme zsongását hallod.

Egy nap, bolyongva a könyvtárban, egy különös kötetre bukkantam. Nem volt címe, a borítója kopott és ismeretlen jelképekkel volt teleírva. Kinyitottam, és a lapokon nem betűk, hanem apró, fénylő magok voltak. Amikor megérintettem őket, egy hangot hallottam, mélyről jövőt: "Ültesd el őket."

Megértettem. A sajnálat könyvtára nem azért van, hogy ott ragadjunk. Azért van, hogy felismerjük a bennünk rejlő lehetőségeket, amiket elmulasztottunk, és a magokat – a tanulságokat – elültessük a jelenben, hogy azokból valami szebb, valami értékesebb nőhessen. A sajnálat nem börtön, hanem kertkapu. Kiléptem a könyvtárból, és elvetettem a magokat. Most figyelem, ahogy lassan kihajtanak.