A Sajnálat Szürke Lepkéinek Porfelhője

A vénasszony a kályha mellett ült, tekintete a lángokban táncolt. Nem a meleget kereste, hanem a múltat, azt a távoli, ködös vidéket, ahol a sajnálat szürke lepkéi örökös porfelhőt kavartak. Minden egyes mozdulatuk egy elszalasztott lehetőség, egy kimondatlan szó, egy eltékozolt pillanat emléke volt.

Évekkel ezelőtt, egy nyári napon, lehetősége nyílt, hogy elhagyja a falut, hogy új életet kezdjen a nagyvárosban. Egy festőművész kereste meg, megpillantva benne azt a ritka szépséget és melankóliát, ami az ő képeit is áthatotta. Ajánlotta, legyen a múzsája. De a félelem – a megszokottól való félelem, a bizonytalantól való rettegés – erősebbnek bizonyult. Maradt, a faluban, abban a kényelmes, mégis fullasztó közegben, ami a biztonság álarcát viselte.

És most, ahogy a tűz ropogott, látta a lepkék szárnyán az el nem élt életének tükörképét. Vajon boldogabb lett volna? Talán nem. De legalább tudná. A sajnálat nem a rossz döntések következménye volt, hanem a döntésképtelenségé, a bátortalanságé. A pillanat megragadásának elmulasztása.

Egy halk sóhaj hagyta el a száját. Talán még nem késő. Talán még mindig van idő, hogy elengedje a lepkék porfelhőjét, hogy tiszta szemmel nézzen a jövőbe. Nem a múlton kell rágódni, hanem a jelenben cselekedni. Mert az élet, mint a tűz, csak addig lángol, amíg tápláljuk. És ha hagyjuk kialudni, a sajnálat szürke lepkéi örökre a szívünk körül fognak röpködni. Tudta, hogy a tettek mezejére kell lépnie, még ha az ijesztő is, mert a megbánás gyötrelme sokkal nagyobb fájdalmat okoz mint bármilyen más átélt félelem.