A Sajnálkozás Borostyánkő Könnyei

Hajnalhasadáskor ébredtem, a Nap lusta sugarai festették aranyra a szobám falát. Éreztem, ma más lesz, mint a többi nap. Valami hívogat, a lélek mélyéről. Elmélyedtem a csendben, és megéreztem a sajnálkozás szelét. Nem a múltbéli hibáim terheként, hanem egy finom emlékeztetőként, hogy az idő múlik, és minden elmulasztott lehetőség egy borostyánkőbe zárt pillanat, mely sosem térhet vissza teljesen.

Láttam magam előtt egy elágazást. Két ösvény nyílt meg, az egyik teli virágokkal, élettel, a másik kopár, sziklás. Mindkettő az enyém volt, és a választás szabadsága bennem rejtőzött. Hányszor választottam a könnyebb utat, a biztonságosat, pedig a szívem mélyén éreztem, hogy a másik ösvény rejti a valódi kalandokat, a mélyebb önismeretet?

A sajnálkozás nem vádaskodik, hanem tanít. Megmutatja, hol kellett volna bátrabban cselekednem, hol hallgattam el a szívem szavát. De a legfontosabb, hogy rámutat: a jövő még írható. Minden nap egy új elágazás, egy új lehetőség. Nem kell a múlt borostyánkő könnyeit ejtenem, ha ma a virágos ösvényt választom. A ma elvetett magok a holnap gyümölcseit teremhetik, és a múlt sajnálkozása a jövő bölcsességévé válhat. Lépjünk hát bátran, szívünk hangját követve, hogy a végén a borostyánkő könnyeit a hála ragyogó gyémántjai váltsák fel.