A Sajnálkozás Fekete Orchideája

A sajnálkozás, ez a fekete orchidea, lassan és alattomosan fonja be a szívünk kertjét. Nem olyan feltűnő, mint a félelem rikító színei, vagy a büszkeség tüzes vöröse. Inkább csendes, szinte észrevétlen, mint egy árnyék, ami fokozatosan borítja sötétbe a tájat. Egy elmulasztott lehetőség, egy kimondatlan szó, egy elszalasztott ölelés – mindegyik egy-egy szirom, ami a múlthoz láncol bennünket.

Évekkel ezelőtt egy idős asszonyt láttam a piacon, aki árgus szemekkel figyelte a virágárus pultját. Kosarában csak egy hervadó szál virág volt, mégis hosszan nézte a színpompás csokrokat. Kérdésemre, hogy miért nem vesz egyet, csak ennyit mondott: "Régen nem vettem virágot magamnak. Azt hittem, van fontosabb is. Most már nincs kinek vennem, és nekem sem kell." Szavai, mint apró kövek, hullottak a lelkem mélyére. Azóta is gyakran eszembe jut ez a kép, és emlékeztet arra, hogy a sajnálkozás nem csupán egy érzés, hanem egy elszalasztott élet lehetőségének a gyásza.

Ne engedjük, hogy a fekete orchidea gyökerei mélyre hatoljanak! Tépjük ki a szirmokat, amíg nem késő. Ne halogassuk a kedves szavakat, ne féljünk a kockázattól, ne engedjük, hogy az idő homokja kifolyjon a kezünkből anélkül, hogy éltünk volna. Mert a sajnálkozás árnyéka hosszabb, mint hinnénk, és könnyen elnyelheti a jövő napfényét. Inkább ültessünk rózsát, jázmint, és a legapróbb vadvirágot is, amíg még van időnk.