A Szabadság Obszidián Madárkája
A bennünk lakozó szabadság vágya olyan, mint egy apró, fekete obszidián madárka, mely a szívünk mélyén fészkel. Sokáig alussza álmát, néha csak egy-egy tolla rezdül meg, mikor egy váratlan szellő befúj a lelkünk barlangjába. Aztán egy nap, valami megváltozik. Talán egy régi fájdalom emléke, egy csalódás okozta mély repedés, vagy épp egy hirtelen jött felismerés, hogy nem éljük a saját életünket.
A madárka ekkor ébredezni kezd. Először csak csipog gyengén, aztán egyre hangosabban követeli a teret, a levegőt, a szárnyalás lehetőségét. Sokszor elnyomjuk, betakarjuk félelmeinkkel, a megfelelés mázsás súlyával. Mert a szabadság ijesztő. Azt jelenti, hogy felelősséget kell vállalnunk a saját döntéseinkért, hogy ki kell lépnünk a komfortzónánkból, hogy szembe kell néznünk az ismeretlennel.
De az obszidián madárka nem adja fel. Ott van bennünk, belülről karmol, csíp, emlékeztetve minket arra, hogy nem erre születtünk. Nem arra, hogy mások árnyékában éljünk, hanem arra, hogy saját napunkat ragyogjuk. Ha elég bátrak vagyunk, engedjük, hogy kirepüljön. Engedjük, hogy elvezessen minket az igazi önmagunkhoz. Ahol nincsenek korlátok, csak végtelen lehetőségek. Ahol a szívünk diktál, és a lélek szabadon szárnyalhat.