A Személyiség Álarcainak Báli Terme

Mindannyian viselünk álarcokat. Nem azért, mert ártani akarunk, hanem mert védekezünk. A világ egy nagy báli terem, és mi, a táncosok, szeretnénk, ha elfogadnának, szeretnének. Felvesszük a *sikeres* álarcát, ha félünk a kudarctól. A *boldog* álarcát, ha szomorú a szívünk. A *tökéletes* álarcát, ha hibákat követünk el.

Egy régi legenda szerint az álarcok eredetileg nem a rejtőzés eszközei voltak, hanem a változásé. Amikor egy sámán felvette egy állat álarcát, nem elrejtette magát, hanem átlényegült. A bálteremben azonban elfelejtettük ezt. Az álarcok a páncélunkká váltak, eltávolítottak minket valódi önmagunktól.

Egy napon egy kislány érkezett a bálba, akinek nem volt álarca. Nem félt megmutatni a sebezhetőségét, a kíváncsiságát, a szeretetét. Eleinte furcsán néztek rá a többiek. Aztán, ahogy a kislány nevetett és táncolt, valami megváltozott. Egyre többen vették le a saját álarcukat, engedve, hogy a fény rájuk ragyogjon. Rájöttek, hogy a valódi szépség nem a tökéletességben rejlik, hanem az őszinteségben. A bátorságban, hogy önmagunk legyünk, álarcok nélkül. Ebben a pillanatban a báli terem igazi otthonná vált. Egy hely, ahol mindenki szabadon ragyoghat.