A Személyiség Topáz Álarcának Repedései

Oly sokáig viseltük, ezt a gondosan csiszolt, topázfényű álarcot. A tökéletesség álarcát. Azt hittük, védelmet nyújt a világ ítéletei elől, elrejti azokat a részeket, amiket gyengének, sebezhetőnek ítéltünk. De a topáz, bár gyönyörű, rideg is. Nem engedi át a napfényt a mélyebb rétegekhez, nem engedi lélegezni a valódi ént.

Évekig tartó önfegyelem, a „helyes” úton való járás kényszere alakította. Mindig kedvesnek, erősnek, sikeresnek kellett lennünk. De mi ára volt ennek a látszólagos tökéletességnek? A fáradtság, a kiüresedés, a távolodás önmagunktól.

És aztán jött egy nap, amikor a topáz megrepedt. Egy apró, szinte láthatatlan hajszálrepedés. Kezdetben megijedtünk. Attól féltünk, hogy a tökéletesség képe darabokra hullik. De aztán megláttuk a repedésben a fényt. A valódi fényünket, ami addig a topáz mögött rejtőzött.

A repedés nem gyengeség. A repedés a kezdet. A lehetőség, hogy levetkőzzük az álarcot, és megmutassuk a világnak a valódi arcunkat. A sebezhetőt, a tökéletlent, az igazit. Mert a valódi szépség nem a topázban rejlik, hanem azokban a repedésekben, amiken át a fény átszűrődik. Engedjük hát, hogy a fény megmutassa igazi önvalónkat.