A Szerelem Alázatának Nektárja

Egy apró, mézédes virág nyílt meg a lelkem eldugott kertjében. Nem volt ragyogó, mint a mák, nem is hivalkodó, mint a rózsa. Egyszerű volt, visszafogott, szinte észrevétlen. Ez volt a valódi szerelem virága, az alázat nektárjával táplálva. Olyan szerelem, mely nem követel, nem birtokol, hanem elfogad és szolgál.

Sokáig kerestem a lángoló érzéseket, a mindent elsöprő szenvedélyt. Azt hittem, a szerelem az a tűz, mely mindent hamuvá éget maga körül. De rájöttem, hogy a valódi szerelem a víz, mely táplálja a gyökereket, mely engedi a virágot növekedni, a maga ütemében. A szerelem, mely alázattal viseli, ha a másik éppen nem virágzik, ha éppen a napfényt keresi máshol.

Ez az alázat nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő. Azt jelenti, hogy képes vagyok elengedni az egómat, a saját elvárásaimat, és meglátni a másik embert a maga teljességében, hibáival és erényeivel együtt. Ez a szerelem nem önzés, hanem feltétel nélküli adás, tudva, hogy a legnagyobb ajándék az, ha valakit szabadon szerethetünk. Ha valakit alázattal szerethetünk.