A Szeretet Citrin Szívverése

Az önzés sűrű ködfátyla néha olyan vastagon telepszik a szívre, hogy elfelejtjük a létezésünk valódi esszenciáját: a szeretetet. Nem csupán a romantikus szerelmet, hanem a feltétel nélküli, elfogadó, önzetlen szeretetet, amely összeköt minket minden élővel. Mintha a Vénusz ragyogása egy pillanatra elhalványulna, és a fény helyét a félelem, a birtoklás vágya venné át.

Egy nap egy idős kertész sétált a rózsakertjében. A leggyönyörűbb rózsák épp virágba borultak, de a kertész szívét mégsem töltötte el az öröm. Aggódott, hogy valaki ellopja a rózsákat, hogy a szomszéd irigy lesz a kertjére. Annyira félt a veszteségtől, hogy elfelejtett örülni a virágok szépségének. Egy napon a kertbe tévedt egy kisfiú, aki rácsodálkozott a rózsákra. A kertész mogorván elzavarta, nehogy kárt tegyen a virágokban. A kisfiú szomorúan távozott.

A kertész érezte, hogy valami hiányzik. Rájött, hogy a rózsák nem azért virágoznak, hogy ő birtokolja őket, hanem azért, hogy örömet szerezzenek másoknak. Másnap reggel a kertész levágott egy csokor rózsát, és odaadta a kisfiúnak. A fiú szeme felragyogott, és boldogan szaladt haza. A kertész szívét hirtelen melegség járta át. Rájött, hogy a szeretet nem a birtoklásban, hanem az adásban rejlik. A rózsák nem csak a kertet, hanem a szívét is megszépítették. Attól a naptól kezdve a kertész minden nap levágott egy csokor rózsát, és odaadta a szomszédoknak, a barátoknak, az idegeneknek. A kert megtelt élettel, és a kertész szívét a szeretet citrin szívverése töltötte meg. Mert a szeretet, ha megosztjuk, megsokszorozódik.