A Szeretet Labradorit Labirintusa

A szeretet. Ó, a szeretet! Nem az a lángoló, mindent elsöprő szenvedély, amiről a románcok szólnak. Nem a birtokló, önző ragaszkodás, ami falakat emel és szabadságot rabol. A szeretet, amiről én beszélek, az egy labirintus. Egy gyönyörű, kristálytiszta labradorit labirintus.

Bejáratát könnyű megtalálni. Ott áll, fényesen csillogva, mindenki számára nyitva. De belül… belül a szeretet arcai sokfélék. Van benne önfeláldozás, ami egy szűk, sötét folyosó, ahol le kell mondanod önmagadról a másikért. Van benne elfogadás, ami egy tágas, fényárban úszó terem, ahol a másik tökéletlenségeit is magadévá kell tenned. Van benne megbocsátás, ami egy kanyargós ösvény, tele csalódás és fájdalom törmelékeivel, amin nehéz a járás, de a végén a tisztulás vár.

És a legnehezebb? A feltétel nélküli szeretet. Az a vakfolt, ami mindenhol jelen van, mégis alig látjuk. Az az a terem, ahol nem várunk el semmit, nem ítélkezünk, egyszerűen csak szeretünk. Nem azért, amit kapunk, hanem azért, aki a másik valójában. Ez a labradorit labirintus igazi próbája. Hogy el tudjuk-e engedni az elvárásainkat, a félelmeinket, a saját egónkat, és képesek vagyunk-e tisztán szeretni.

Én még mindig bolyongok benne. El-el tévedek, néha falakba ütközöm, néha sötét zugokban találom magam. De tudom, hogy a labradorit fénye mindig vezet, és a szeretet, mint egy türelmes mentor, ott van velem minden lépésnél. Mert a szeretet nem egy cél, hanem egy utazás. Egy örök, csodálatos, labradorit labirintus, melynek minden egyes kanyarja közelebb visz önmagamhoz.